Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gésák

2008.03.21

 Kép Kik azok a gésák?

A gésa japán kifejezés, jelentése: professzionális szórakoztató. A gésa-hivatás fontos elem a japán tradicionális társadalmi életben. A gésák szolgáltatásai kizárólagosan az arisztokraták számára biztosítottak, és ezek a nők igen magas szinten sajátították el a hagyományos japán művészeteket. Eleganciájuk kivételes, akárcsak a vonzerejük. A gésák professzionális vendéglátók - egzotikus változatban. A hivatás legkorábbi művelői férfiak voltak, de a 18. századtól kezdve nők töltik be ezt a szerepet. A fiatal lányok képzése még a kamaszkor előtt megkezdődik, amikortól fogva megtanulják mindazokat a művészeteket, amelyekre szükségük van mesterségük gyakorlásához. Csak az kapja meg a gésa címet, aki a maga csoportjából a legképzettebb, és sikerrel tesz le egy szigorú vizsgát.

Szó szerinti fordításban a mesterség neve "szép személyt", illetve "művészetekkel élő személyt" jelent. A gésák meg is felelnek ezeknek az elvárásoknak: a művészetek mesterei. Hagyományos kimonóban járnak, egyszerű facipőt, klumpát viselnek, hajukat bonyolult frizurába rendezve viselik, melybe fémdíszeket fonnak. Arcukat fehérre alapozzák, és az ajkakat égővörösre festik. A fiatalabb lányok csak a felső ajkukat festik meg, s az erősebb vonzerő érdekében piros csíkot festenek a nyakszirtjükre.

Az 1920-as, 30-as években a japán társadalmat fenyegető veszélynek tartották e mesterség gyakorlóit, sőt a negyvenes években a gésa-hivatást törvénytelennek nyilvánították, gyakorlóinak többségét gyári munkára kötelezték. Az 1970-es években még 17 ezer gésa gyakorolta hivatását Japánban, mára mintegy ezren élnek Oszakában és Kiotóban.

Kép

A gésák nevelése:

 

Kyotóban, Japán ősi fővárosában, ahol képzésük a szokásosnál szigorúbb, maikoknak – tánc asszonya – és geikoknak – művészet asszonya – nevezik a gésa-jelölteket, illetve a gésákat. Hosszú, fáradságos utat járnak be, mire elsajátítják sajátos művészetüket. A növendék maikóktól elvárják, hogy tanulmányaik mellett kivegyék részüket a házimunkából. Ha hanamacsiban élnek, elleshetik a helyes viselkedést és öltözködést, a szokásokat, korán bepillantását nyerhetnek mesterségük követelményeibe. El kell érniük, hogy szeressék és megbecsüljék az oneszanok és az okeszánok, ha sikerül megkedveltetni magukat, gyámkodni fognak felette, gondját viselik, segítenek problémáik megoldásában, bevezetik az ozasikibe, bemutatják vendégeiknek, sőt az okija anyja adoptálhatja is a gésát.

A szorgalmas tanulás, életviteli és viselkedési szabályok, eljárások, szokások, teendők, művészetek elsajátítása a gésáknak kötelező volt. Fontos részei a különféle köszönések, udvariassági gesztusok a vendégek, az okija és ocsaja inden lakója iránt. Minden elképzelhető helyzetben használatos viselkedési szabályokra megtanítják a növendéket. Ezeket nem tananyagszerűen sajátítják el, hanem nénjeik magatartását figyelve és utánozva.

Reggeltől délutánig – 10-11 órától délután 3-ig – egy különleges tanintézetben tartózkodnak, ahol táncot, zenét és teaszertartást tanulnak. A tanórák után visszatérnek az okijába és házimunkát végeznek, majd 4 óra tájban elkezdenek készülődni a 6 órakor kezdődő vacsorákra. A maikonak akkor is készenlétben kell várakoznia, ha nincs dolga este, mert váratlanul is szükség lehet a szolgálataira. A maikóknak 1950 előtt nem volt szabadidejük, ma azonban egy hónapban 2 szabadnapjuk van.

A gésák különböző társadalmi osztályokból kerültek ki. Voltak olyan lányok akik vidékről kerülnek a gésa-negyedekbe, ők általában műveletlenek. Voltak, akiket a gésaházak a 9-10 éves korukban adoptáltak – a szegényebb családok gyermekeik után tetemes összeget kaptak, melyet, ha a gésa felszabadult, vissza kellett fizetni – és gésákká válhatnak a teaházak tulajdonosainak leányai. Mivel sok rétegből kerülnek ki a jelöltek, előképzettségük és műveltségük változó.

A maiko tanulókat egy-egy okiján vagy vacsorán keresztül veszik fel. Ennek módja általában a személyes ajánlás: csak úgy léphetett kapcsolatba az okijával, ha bemutatták. Ha a folyamodó nem ismer olyan személyt, aki ezt megtehetné, megkeresheti az okija szövetséget, amely lehetőséget teremt neki a bemutatkozásra. Ha a bemutatás megtörtént, a folyamodó a szüleivel együtt látogatást tesz az okijában. Ha megállapodnak, a jelölt, mint sikomi-szan költözik az okijába, ahol először szolgálóként dolgozik, és közben figyeli a maikokat és geikokat.

Ma a legtöbb jelölt 15 éves korában kezdi a tanulást, de van, aki csak 18 évesen, a középiskola elvégzése után választja ezt a hivatást.

A sikomi időszak kb. egy esztendeig tart. Ez alatt az idő alatt a lány egyszerű kimonóban jár, haját kedve szerint viselheti, de le nem vágathatja. A kimonó viselését meg kell szoknia, s gyakorolnia kell, hogy az összes kiegészítővel együtt magára tudja ölteni az előírásoknak megfelelően. Sajátos módon kell összehajtani, és egy japán paulowniafából készült komódban, a tanszuban tartani.

A sikomi-szan élete megerőltető és napjai hosszúak. Meg kell várnia, amíg a vacsoráról visszaérkező nővérei végeznek, és csak aztán tisztálkodhat, ha az okija minden lakója végzett a tisztálkodással – ez lehet akár hajnali 3 óra is – és másnap korán kell kelnie, hogy el ne késsen az iskolából.

A képzés első szakaszán sikeresen túljutva a gésa-növendék kb. egy hónapra minari-szan lesz. Megtanul bánni a sironurival, és magára ölti az ohikizurit.

Meg kell tanulnia, milyen a helyes testtartás, viselkedés, a vacsorahelyiségbe való belépéskor történő meghajlás megkívánt módja, és azt, hogy hogyan kell beszélni a vendégekkel, és az elvárt, hagyományos módon szórakoztatni őket.

Ezt az időszakot a szan-szan-kudo zárja le, amikor maiková válik a jelölt. A maiko és oneszanja szakéval kínálja egymást, mindketten 3 kortyot isznak 3 kis csészéből, majd a maiko ünnepélyes mozdulatokkal csészét cserél az ocsaja okaszanjával, majd a többi öt jelenlevő előljáróval. A maiko új nevet kap, mely magába foglalja nővére nevének egyik betűjegyét. Ez a szertartás jelzi, hogy hivatalosan is befogadták a hanamacsi családba.

Általában az oneszan is ahhoz az okijához tartozik, ahova a növendék. A nővér feladata, hogy védencét megtanítsa arra, amit a hanamacsiban tudni kell, és tanácsokkal lássa el. Egy személyben tanítónő és gyám is.

A gésa-jelöltek azonban nemcsak megfigyelés révén sajátítanak el dolgokat, hanem iskolába is járnak. A kezdő gésa tanulásának első napján végignézi a rangidős gésa készülődését. Minden gésa-jelölt egyforma frizurát hord, ez a vareshinobu nevű hajviselet.

Kép A gésák viselete:

 

A „virág és fűzfa világa” sosem hitt a szűkmarkúságban, az anyagi korlátokban. A gésák viselete a legdrágább kelmékből, legnemesebb anyagokból készül. A ruhához, legyen szó bármilyen időszakról, szinte mindig hozzátartoznak a következők: mintás szatén, selyem, damaszt, brokátok, arany nyüstszár, aranyfonál, ezüstcérna, jáde, korall, teknőspáncél, gyémánt, ametiszt, achát, császárfa ( a lábbelikhez), valamint a nyugati világ számára ismeretlen kelmék. A kiegészítőkhöz további anyagok szükségesek: különböző minőségű merített papírok, puszpángfa a fésűkhöz, illetve papír selyem és bambusz a napernyőkhöz, legyezőkhöz, és kézitáskákhoz. 
Az idősebb gésák parókát hordanak, amelyek általában importált igazi emberi hajból készülnek.

Az arcfestékekhez a történelem során, igen sokféle anyagot használtak fel.

A kimonók

 

A gésák minden tulajdonuknál többre tartják a kimonóikat, hivatásuknak e nélkülözhetetlen kellékét, és jelképét- amire gyakran úgy tekintenek mint saját lelkükre. Egy hagyományos japán kimonó megvarrásához tizenkét méter hosszú, és harminchét centiméter széles szövetre van szükség, (1 tan) van szükség , de a maikok és a geikok  öltözéke kétszer ennyi anyagot fedez. A télvíz idején hordott kimonókhoz, akár három tan kelmét is elhasználnak. A viselet súlya néha megközelítheti a 20kg-ot ( egy maiko súlyának a felét). A nehéz kimonó könnyed viselése része a gésák tananyagának.  Az obi (öv) megkötése egyszerre igényel kifinomult tudást, és fizikai erőt.

Nem véletlen hogy a legtöbb gésának öltöztetője van. A hanamacsi világa a kimonók körül forog. A ruhák tervezése, kiválasztása, ajándékozása, a fiatalabb gésákra való hagyományozása a mindennapi életük szerves részét képezi.  A kimonók az obival, és a kiegészítőkkel együtt egyértelműen viselőjük státuszát jelzik a szórakozónegyedben. A maikok kimonói a fiatal nők hagyományos elvét tükrözik: elsősorban viselőjük fiatalságát, és szépségét igyekeznek vele kiemelni. A fiatal maikok kimonója gazdagon díszített, a rajta látható motívumok általában az évszakok változására utalnak. Minél magasabb valaki rangban, kimonója annál szolídabb díszítésű.  Az idősebb maikók kimonóján kevesebb a díszítés, a geikóin pedig az obi fölött nem találunk díszítő motívumokat.
Ünnepek idején mind a maikok , mind a geikok első fellépésük alkalmával fekete kimonót díszítenek, amelyet öt-öt embléma díszít a ruha újjain, elől, és hátul. Kevésbé hivatalos alkalmakkor megengedett a színes, díszesebb, címeres kimonók viselete. A független geiko ruháját a családi címer , az okijában élő geikok, és maikok kimonóján pedig házuk emblémája díszeleg.
A hétköznapokon díszes, béleletlen pamutköntöst, (yukata) viselnek.

A gallér a gésák szolgálatban eltöltött idejét szimbolizálja. Gallér alatt egy levehető szallag értendő, melyet hátul, a kimonó nyakrészéhez varrnak. A maikok szallagja kezdetben vörös, majd idővel egyre több ezüstszálat hímeznek rá. A gallér átváltozása a vörösből, fehérbe azt jelzi, hogy a maiko geiková lépett elő.

A maikok díszes hajtűit (kanzasi) akár koronának is tekinthetjük. Általában két részből állnak: egy aprócska csokorból, és legalább fél tucat lelógó szalagból , amelyek évszázadok körforgását tükrözik. A hajdíszek szimbólumai visszaköszönnek a kimonók anyagain, és egyéb dekorációs kellékein. Egyetlen más kultúrában sem övezi olyan nagy tisztelet az évszakokat, mint Japánban.

Kép

 

A lábbelik

 

 

Japánban hagyományosan igen sokféle lábbeli létezik. A különböző viseletek egyaránt tükrözik a tisztséget, a foglalkozást, vagy az egyéni ízlést. A maikók lábbelije azonban egyedi: a tíz centiméter magas, császárfából készült fapapucs(okobo) elárulja, hogy viselője egy külön osztályba tartozik.

A geikok getáját szintén császárfából készítik, de alacsonyabb és egyszerűbb: sima falap, két fakockával. Ahogyan szerte japánban a „virág és fűzfa világá”-ban is  az a szokás, hogy a lábbeliket a szobába lépve levetik, és kint hagyják